A szívsebészet első száz éve

Prof. Dr.Papp Lajos  2007.11.09. 19:06

E magasztos szervünk legprózaibb feladata a mindennapos munka. Szívünk évente kb. 40-50 milliószor húzódik össze, hetvenéves átlagos emberi életünk során 250 millió liter vért juttatva el a célhelyekre, testünk sejtjeihez. El kell juttatni a tápláló oxigént, a tápanyagot a sejtekhez. A tápanyagok oxigén jelenlétében elégve szolgáltatják az energiát, eközben salakanyag és szén-dioxid keletkezik. A salakanyagot és a széndioxidot el kell távolítani a szervezetünkből. Az éltető oxigén felvétele és a mérgező szén-dioxid leadása egyazon helyen történik, a tüdőkben. A légcsere a fizika törvényei szerint zajlik le: a gázmolekulák magasabb nyomású helyről alacsonyabb nyomású hely felé vándorolnak. A mellkasunkban elhelyezkedő tüdők legkisebb elemi részében zajlik le a légcsere, a léghólyagocskákban, melyeknek teljes felszíne 160-200 m2.

Még döbbenetesebb a vörösvérsejtek felszíne. A vörösvértestek kapják hátukra az oxigénmolekulákat, adják le a szervezet sejtjeinek, és őnekik kell visszacipelniük a szén-dioxidot a sejtekből a tüdőkbe. Minden ml vérben (cm3) kb. 5 millió vörösvérsejt található, így összességében az 5-6 liternyi vérünkben lévő vörösvérsejtek felszíne eléri, nagyobb testû emberekben meg is haladhatja a 4000 m2-t. Orrunkon, szánkon e néhány cm2 bejáraton keresztül ilyen óriási felszínen szétterülve biztosítható a légcsere, ha szívünk egészséges és munkáját jól végzi. A tápanyagok felvétele a bélrendszerből, a salakanyagok eltávolítása a bélrendszerbe és a vizeletbe csak egészséges szívmûködés mellett történhet hibátlanul. A táplálékot hetekre, a vizet napokra súlyosabb károsodás nélkül vonhatjuk meg magunktól, légcsere és a szívmûködés nélkül viszont perceken belül bekövetkezik a halál.

A szívbetegségek már fogantatásunk pillanatában kezdődhetnek az úgynevezett szívfejlődési rendellenességekkel. Számos szívfejlődési rendellenesség nem egyeztethető össze még a magzati élettel sem. Az édesanyák egy része nem is gondol arra, hogy természetes menstruációs ciklusukon belül (amikor „normális időre" jön meg a vérzés) nagyon korai magzathalál valószínûsíthető, melynek leggyakoribb oka súlyos szívfejlődési rendellenesség. A korai vetélések egy részében is fellelhető a súlyos szívfejlődési hiba. Más típusú szívfejlődési rendellenességek a magzati élettel összeegyeztethetők, de a magzat életképtelenné válik, ha az anya testét elhagyván megszüntetjük a köldökzsinóron keresztül biztosított anya-- magzati vérellátást. Az életképes, de beteg szívû újszülöttek egy része az első napokban, az első hetekben szívmûtétet igényelhetnek. Számos szívfejlődési rendellenesség rejtve maradhat a szülők előtt, csak szakemberek speciális vizsgálatokkal fedezhetik fel a szívhibát. A szívfejlődési rendellenességek döntő részét gyógyítani kell ahhoz, hogy a beteg szívû gyermekeknek ugyanolyan életkilátásaik legyenek, mint egészséges szívû társaiknak. A szív fejlődése egyetlen egy csövecskéből, az elemi szívcsőből indul, és rendkívül bonyolult fejlődési folyamaton keresztül alakul ki végleges anatómiai szerkezete.

Az egészségesen fejlődött szívnek két külön vérkörbe kell pumpálnia a vért: a kis vérkörbe, mely a tüdőkeringést jelenti - az oxigén felvételét és szén-dioxid leadását - és a nagyvérkörbe, melynek feladata a tüdőben oxigénnel feldúsult vért testünk minden egyes sejtjéhez eljuttatni és a szén-dioxidot visszaszállítani a tüdőhöz. Mint már jeleztem, a légcserénél sokkal lassúbb folyamat a táplálék felvétele a bélrendszerből. A tápanyag és a salakanyag szállítása a nagyvérkörben még közepesen beteg szívû emberben is tökéletesen mûködhet. A kis- és nagyvérkör a szíven belül egymással nem érintkezhet, a kis- és nagyvérkör vére egymással nem keveredhet. A nagy visszerek a pitvarokba szállítják a vért, a pitvarokból a vér billentyûkön keresztül a kamrákba áramlik. Mind a jobb, mind a bal kamrának két-két kapuja van. Két kapu egyszerre nem lehet nyitva. Amikor a pitvar-kamrai billentyû megnyílik - a bementi billentyû a jobb kamra esetében háromhegyû vitorlás billentyû, a bal kamra esetében a kéthegyû vitorlás billentyû - a fő tüdőér és a fő testverőér (aorta) billentyûinek zárt állapotban kell lenni megakadályozván a nagy nyomású ütőerekből a vér visszaáramlását a kamrákba. Amikor megtelnek a kamrák vérrel, a bemeneti kapuknak (vitorlás billentyûknek) be kell záródniuk, a kimeneti kapuknak, a fő ütőerekben lévő zsebes billentyûknek ki kell nyitódniuk. Csak így képzelhető el a vér egyirányú áramlása. Ha bármilyen kóros összeköttetés van a kis- és nagyvérkör között, akár a nagyerek szintjén akár a szívpitvarok és a szívkamrák között, akkor a szív fölösleges munkát végez. A szûk billentyûk nehezítik a véráram útját, vértorlódást okoznak. Ha nem zárnak tökéletesen a billentyûk, akkor a visszaáramló vér ismételten csak fölösleges munkatöbbletet ad. Ha a véráramlás egy része haszontalanná válik, a szívmûködés hatékonysága csökken, egyre kisebb és kisebb teljesítményekre leszünk képesek. Ez a skála a fáradékonyságtól a teljes mozgásképtelenségig terjedhet.

A betegségek másik csoportja a szívizom elégtelen mûködése miatt alakul ki. A leggyakoribb baj: a szívizom nem kap vért (táplálékot), vagy elégtelen táplálékot kap munkájához. A szívizomhoz a koszorúserek szállítják az éltető oxigént és a táplálékot. Ha a koszorúsér elzáródik, vagy súlyosan beszûkül, a szívizom elhalhat, szívizominfarktus alakulhat ki. Az oxigén- és táplálékhiányt a szívizom fájdalommal jelezheti. Fájdalommal, de még végzi a szívizom a munkát. Ha a jelzésre nem figyelünk, a szívizom elhalhat, a fájdalom megszûnhet, és a szív teljesítőképessége ezt követően pedig jelentősen csökken. A szív teljesítőképessége attól függ, hogy a szívizominfarktus során mõködő szívizomzatunk hányad részét veszítjük el.

A szívizmot megtámadhatják vírusok, ritkább esetben baktériumok, és ezáltal egészében csökken a szívizom teljesítőképessége (szívizomgyulladás), mely a legenyhébb fokozattól a leg- A Természet Világa 2000/I. különszáma 53 súlyosabb fokozatig terjedhet. A rosszul záró ajtókon (szívbillentyûk), a gyengült motoron (szívizomzat) kívül szívmûködési hibát okozhat a szív ingerképzésének, a szív elektronikájának hibája.

A fiatal szív alaptevékenységének többszörösét, három-négyszeresét, a fiatal sportoló szíve alaptevékenységének öt-hatszorosát képes elvégezni. Időskorunkra a kapacitás-lehetőségek egyre szûkülnek, és hatvan év felett az emberek döntő részében a szív teljesítménye már csak kétszerese lehet terheléskor a nyugalmi teljesítménynek. Gépkocsink teljesítménye a fordulatszámtól és a lökettérfogattól, a hengerûrtartalomtól függ. Szívünk teljesítménye hasonlóan a gépkocsihoz, a pulzusszámtól és a lökettérfogattól függ. Ha a billentyûk rosszul zárnak, ha a szívizomzat rosszul mûködik, ha szívünk edzetlen, akkor a lökettérfogat alacsony és a megfelelő teljesítményt nagyobb pulzusszámmal érhetjük csak el. Az elmondottak alapján érthető, milyen fontos szerepe van szívünk teljesítményében a szabályos pulzusnak és a pulzusszámnak.

Szívünk úgy van felépítve, hogy minden egyes szívizomsejt képes parancsot adni a szívnek az egész szív izomtömegének mûködésére, az egész szív összehúzódására. A szív irányító központjától az egyes szívizomsejtekig hosszú az út. Ha a központi irányítás mûködik, a szívmûködés szabályos és megfelelő ütemû (Sinusritmus), és a növekvő igényeknek megfelelő lehet. Ha az irányítást a „főigazgató", a Sinus-csomó kiadja a kezéből, a mûködés lassúbbá, szabálytalanná válhat. A szívben az igazgatóság a felsőtest-visszér és a jobb fülcse szögletében található, az alközpontok a szívcsúcs irányába egyre kisebb felelősséggel egyre kisebb ütemszámmal tudják a szívet vezérelni. Szabálytalan vagy lassú szívmûködés egyaránt csökkentheti a szív teljesítőképességét.

A szívbetegségek hosszú évszázadokon keresztül a sebészek számára megközelíthetetlen területek voltak. Még a múlt század végén is elképzelhetetlennek tartották, hogy a szívet akár csak megérintsék. A múlt század végén a sebészet pápája, a bécsi Billroth professzor a következőket mondta: „az a sebész, aki valaha megkísérli, hogy szívsebet varrjon össze, biztos lehet benne, hogy kollégáinak a megbecsülését mindörökre eljátszotta." A szívsérültek sérülésük pillanatában, a szívbeteg gyerekek születésükkor halálraítéltek voltak. A billentyûbetegek a vízhajtó adásában és a piócák segítségében reménykedhettek. Az angina pectorisra, a koszorúsér betegségre maradt a pálinka, a konyak, és a múlt század végétől a speciálisan a koszorúérre ható értágítók, a nitrátok. Ezért volt óriási jelentősége az első szívmûtétnek, amely korábban elképzelhetetlen világba vezető kaput nyitotta meg. Nemcsak az első szívmûtét pontos leírása, hanem annak előzményei is fennmaradtak az utókorra.

A szívsebészet története „1896. szeptember 7-én éjjel kezdődött, klinikáktól és mûtőktől, orvosi élettől távol. Azon az éjjelen futott át Wilhelm Justus, egy fiatal frankfurti kertészlegény azon a sötét parkon, amely akkor még egészen a folyó partjáig húzódott. Ismeretlen üldöző elől menekült, akinek lépteit hallani vélte háta mögött, mióta elhagyta a kikötő bordélynegyedét. Justus részeg volt, s egy verekedésből kecmergett ki az imént. S most, hogy a hûvös éjszakába menekült, ismeretlen félelem kerekedett felül benne: eszébe jutott, hogy megvert egy lányt az egyik csapszékben. Lépteik zaja egyre közeledett. Már a lihegésüket is hallotta. Megértette, hogy nem menekülhet előlük... Megvillant egy kés, és Justus szinte megbénult. Ütést érzett a mellén. Összecsuklott, és úgy érezte, hogy egyre mélyebbre zuhan. Újból hallotta a lépteket, de már csak nagyon távolról. Zúgás töltötte be fülét és egész fejét. Úgy érezte, menten megfullad. Elvesztette eszméletét...

Éppen Siegel doktor, a frankfurti városi kórház sebészeti osztályának egyik segédorvosa volt az ügyeletes, amikor éjjel 1 óra 30 perckor az eszméletlen Justust beszállították. Kapkodott a levegő után, arca sárgásfehér volt, orrcimpái reszkettek, ajkait fájdalmasan összeszorította. Másfél centiméteres szúrt sebre pillantott, amely baloldalt a negyedik bordaközben, háromujjnyira a mellcsonttól tátongott. Utána rátekintett a konyhakésre, amelyet a Justust kísérő rendőr szorongatott kezében. Siegel hallotta, hogy a kést a sérült fiatalembertől 300 méternyire találták meg. Tehát Justus a sérülés után még 300 méternyit vonszolta magát. Siegel egyedül volt, Rehn professzor a sebészet vezetője elutazott, nem volt elérhető, és csak szeptember 9-re várták haza. Sok jel arra mutatott, hogy a szúrás a szívet is érte...

Siegel nem volt úttörő, nem volt lángész, nem volt harcos ember, de szorgalmas, tanult orvos volt, aki ismerte a sebészi munka fejlődési útját, és értett is a dolgához. Nem tudott olyan esetről, hogy a már Arisztotelész és Ovidius által is leírt tantételre rácáfoltak volna: Aszív sebei halálosak, és mindörökre halálosak is maradnak... Siegel minden valószínûség szerint hûvös fejcsóválással válaszolt volna, ha azt mondják neki, hogy szeptember 9-én este, amikor Rehn visszaérkezik Justus még életben lesz. Pedig így történt. Siegel azonnal jelentette a professzornak az esetet, azzal fejezte be, hogy Justus valószínûleg az utolsó perceit élheti, a szeptember 8-i átmeneti javulás után most már megint a halál torkában van, állapota rohamosan rosszabbodik, a pulzus egyre gyakrabban kihagy. Rehn az ágyhoz lépett, rápillantott a beteg teljesen vértelen és beesett arcára, amelyre már kiült a halál jele. Megfogta a beteg izzadt csuklóját. Csak néha érezte nagyon távolról és nagy kihagyásokkal a szív dobogását, s észrevette, hogy a beteg orrcimpái gyanúsan lebegtek. Úgy találta, hogy a mellkas egész bal oldala fojtottan hörög, a tüdőt nyilván összepréselte a belső vérzés, a szúrt seb nem vérzett, csak enyhén lüktetett...

Rehn hallotta a hörgést. Látta a reszkető krétafehér orrcimpákat. Élet vagy halál? Mintha volna még választása. A halál bizonyos volt, csak az életet lehetett még egyszer a mérlegre vetni. Beláthatatlan dolog volna, ha sikerülne. A döntő pillanatban senki sem látott Rehn szívébe, és ezért most csak azt próbálom még rekonstruálni, amit emberi számítás szerint érezhetett, amikor szeptember 9-én este elhatározta, hogy megkockáztatja a lehetetlen. Miután az elhatározás megszületett, habozás nélkül cselekedni kezdett. Alig 10 perc múlva, este 7 óra 27 perckor megkezdte a mûtétet. Hihetetlennek, elképzelhetetlennek látszott, de az agyonkínzott, napok óta eszméletlen emberi lény még mindig lélegzett a mûtőasztalon, sőt még a narkózist is jól tûrte. Rehn 14 centiméternyire felvágta a bőrt a negyedik bal oldali bordaközben, s ezalatt érezte a halál közelségét. A halál bármely pillanatban megbéníthatta a szívet, amelyet Rehn élve, dobogva akart látni. Rehn gyorsan a szúrt sebbre dugta az ujját, behatolt a mellüregbe, és csaknem közvetlenül a szívburokig jutott. A mellüreg tele volt vérrel. Rehn felvágta, majd szélesre tárta a mellhártyát. A felgyülemlett vér előtört, és elöntötte a beteg mellkasának külső részét. Az asszisztensek csak nagy fáradsággal tudták felfogni és felitatni. Közben a külső levegő behatolt a mellüregbe. A tüdő összeesett. Rehn jelezte a narkotizáló asszisztensnek, hogy a narkotizálással le kell állni.

Néhány másodpercig újból ránehezedett a szinte elviselhetetlen, idegtépő kérdés, eléggé ellenállóképes lesz-e a szív, amelynek érezte a remegését. A szívburok jól felismerhetően feküdt Rehn előtt a mellüregben. Rehn világosan látta a kés ejtette sebet. Lökésszerûen csepegett belőle mindíg valami kevés vér. Rehn igyekezett fogóval megragadni és a külső seb fölé húzni a szívburkot, hogy így közvetlenül hozzáférhessen a szívhez. A fogók azonban nem értek célt, a szívburok többször beszakadt. A vénás vér néhány pillanatra eltakarta a mûtét területét. Rehn újabb vágást ejtett a szívburkon. Ekkor végre sikerült a szívburok megnagyobbított sebét a külső sebhez rögzítenie, s most már akadálytalanul láthatta a szabálytalanul rángatózó, hol táguló, hol összeszõkülő szívet, ott, a vér és a véralvadék közepén, amely kitöltötte a szívburok alját. Rehn közelebb hajolt. Pillantása szinte átölelte az élő - igen, az élő - szívet, s abban a pillanatban, amikor a szív kitágult, felfedezte azt a sebet is, amelyet a kés magán a szíven ejtett. A seb pontosan a jobb kamra falának közepén húzódott mintegy másfél centiméter hosszan; kevés vér tört elő rajta.

Ott volt tehát Rehn szeme előtt a vérzés forrása. A vér lassan megtöltötte a szívburkot és a mellkas üregét. Rehn önkéntelen mozdulattal, hosszas fontolgatás nélkül ujját a sebre tette, és már nem gondolt a szív érintésétől való több évezredes félelemre. Erre a vérzés rögtön elállt. A sebesült szívmûködése Rehn érintésére sem akadozott. Csodálatos, felfoghatatlan természet! Rehn ujja lecsúszott, amint a szív a szisztolében összehúzódott, de mihelyt a tágulás, diasztolé következett, az ujj ismét megtalálta és elzárta a sebet. Rehnnek valószínûleg nem volt ideje, hogy a pillanat nagyszerûségét mérlegelje, amikor megbizonyosodott felőle, hogy az ujj rátétele a szívmozgást - amint később mondta - „nem alterálja". Az érzés biztosan hamarosan elszállt belőle, de nyilván szárnyakat adott neki a döntő elhatározáshoz, hogy megtegye az utolsó, legfontosabb lépést: összevarrja a szívet. Rehnnek az asszisztensek selyemfonállal befûzött finom bélvarrótût nyújtottak át. Jobb kezébe vette a tût, bal kezének mutatóujjával pedig továbbra is elzárta a hol felduzzadó, hol elernyedő szívsebet. Várta a tágulás, a diasztolé pillanatát. A szív kitágult, Rehn ujja lecsúszott, a seb szabadon tátongott. Rehn gyors mozdulattal átszúrta a tût seb bal sarkán, majd a másik szélén kihúzta. Egyetlen pillanatig úgy látszott, hogy a diasztolé állapota túlságosan sokáig tart. Talán azoknak volt igazuk, akik azt hirdették, hogy a szív tûvel való érintése is halálos bénulást okoz? De csak rövid szempillantásról volt szó, a szív máris újból összehúzódott. Megkezdődött a szisztolé, az összehúzódás, amelyet nem akadályozott a sebben csüngő fonál. Rehn várta az újabb ernyedést. Alig kezdődött meg, rögtön meghúzta a selyemfonalat, és megcsomózta a varrat első öltését. Még többször is úgy tûnt, hogy a szív megmerevedik tágulás közben, de aztán mindig biztosan és egyenletesen újból összehúzódott. A fonál jól tartott. A vérzés egyre gyengült, bár Rehn már nem tartotta ujját a seben. Rehn átvette a második tût és a második fonalat. Ismét a tágulás pillanata! Gyors szúrás a tûvel. Megint másodpercek, amikor a szív megállással fenyegetett. Utána azonban jött az összehúzódás, a kitágulás és a második öltés megcsomózása. Aztán megint megismétlődött az egész. Rehn beszúrt, kivezette a tût, várta a szív megállapodásának pillanatát. Következett a tágulás. Rehn megcsomózta a harmadik öltést. A seb szélei egymáson feküdtek. A vérzés megállt és - a szív dobogott. [...] Óh, a természetnek milyen nagyszerû csodája! Majdnem ugyanabban a pillanatban jelentette Siegel megtört, rekedtes hangja: - A pulzus erősödik, egyre erősödik. [...]" Justus meggyógyult. Időskort ért meg. Ezt a szinte helyszíni drámai riportot Jürgen Thorwald írta le 1898. szeptember 16-án, Rehn közvetlen elbeszélése alapján. Rehn megnyitotta a sebészet előtt az emberi test azon részének kapuját, amelyet addig érinthetetlennek, a szentek szentjének tartottak.

A nyitott kapun sétáltunk be a 20. századba. A századfordulóra már több száz sikeres szívsebelvarrásról számoltak be, de egyre bátrabban próbálkoztak a szív rejtett betegségeivel is. Néhány sikeres mûtét következett az 1910-es és az 1920-as évek elején. A főütőér falát, a szûkült főütőér-billentyûbe nyomva Tuffier kitágította a billentyût. Souttar 1925-ben a későbbiekben klasszikussá vált módszerrel (a szív bal fülcséjén keresztül) ujjal a kéthegyû billentyû szûkületét tágította. Négy-öt sikeres szívmûtétet követően egyre többen próbálkoztak az előbb említett mûtéti eljárásokkal. Minden operált beteg meghalt. Gennyvérûségben, szepsisben.

A sikertelen, halottakat követelő mûtétek után több mint 15 évig alig-alig próbálkoztak szívmûtéttel. A légcsőn keresztüli altatási módszerek kifejlesztése, a szulfonamidok és az antibiotikumok felfedezése, a szívkatéteres eljárások biztonságos alkalmazása tette lehetővé a nagyszámú, úgynevezett zárt szívmûtétek elvégzését a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején. A második világháború ugyan néhány évvel visszavetette a zárt szívmûtéti technika szélesebb körû elterjedését, és kifejezetten hátráltatták az elmebeteg, auschwitzi halálorvos, Mengele élő embereken végzett kísérletei, az ún. nyitott szívmûtétek kutatását, bevezetését. Ám az ötvenes években rutin mûtéti eljárássá fejlesztették a szív-tüdő pumpa segítségével végzett mûtéti eljárásokat.

A nyitott szívmûtétek során a keringés és a légzés munkáját szív-tüdő pumpával helyettesítjük. Az egész testet e szív-tüdő pumpa segítségével, a mesterséges keringéssel néhány °C-ra lehûthetjük. Az 5-6 °C-ra lehûtött testben a keringést akár egy órára is felfüggeszthetjük. Ezen mûtéti eljárásokkal már nem a sebészet egy új kapuját nyitották ki, hanem az egyetemes orvostudomány új dimenziói nyíltak meg az emberiség számára. A szív legbonyolultabb fejlődési hibáit, a szív veleszületett fejlődési rendellenességeinek megszüntetésére gyakorlatilag korlátlan idő állt rendelkezésre.

A mûtét sikerét már nem az egyes sebész manuális készsége, zsenialitása, hanem sokkal inkább az élettani, a biokémiai és a biofizikai ismeretek és az összeszokott - esetenként - több mint tíz fő együttes csapatmunkája határozza meg. A szívsebész „szobrászkodhat" a bonyolult fejlődési szívhibákban, a beteg billentyûket már nemcsak megjavítani vagyunk képesek, hanem a súlyosan károsodott szívbillentyûket mûbillentyûkre is cserélhetjük. Emberi, állati eredetû szívbillentyûket használunk fel, vagy éppen az ûrtechnikából átvett anyagokkal megalkotott speciális mûbillentyût ültetünk be a beteg billentyû helyére. Az amerikai ûrkutatás során a visszatérő rakéták burkolatára olyan anyagot kerestek, amely gyémánt keménységû és grafit simaságú. Ezt a mûanyagot pyrolytkarbonnak hívják, melynek időtállósága több mint 100 év, tehát egy emberi élet során sem tud elkopni. Az elzáródott vagy súlyosan szûkült koszorúsereket saját testünk ütő-, illetve visszereivel hidaljuk át. Ezeket a mûtéteket coronaria, koszorúsér bypass mûtéteknek hívjuk. Más sebészeti módszerrel is helyreállítható a koszorúsér- keringés: az elzáródást okozó érdugót - hasonlóan a borosüveg parafadugójához - finom sebészeti technikával képesek vagyunk eltávolítani.

Szívátültetéssel már 1905-ben próbálkoztak: egyik kutya szívét a másik kutya nyaki érrendszeréhez kapcsolták, mely órákon keresztül mûködött. 1964- ben csimpánzszívet ültettek be egy 68 éves betegbe. A beteg a mûtétet egy órával élte túl. 1967-ben történt az első sikeresnek mondható emberszív-átültetés. Az elmúlt 30 évben több tízezer szívátültetést végeztek. A beteg szívek pótlására mégsem lehet végleges megoldás az emberi szívek egyik emberből másik emberbe való átültetése. Elképzelhetőnek látszik, hogy génmanipulált A Természet Világa 2000/I. különszáma 55 disznószívek jelenthetnek megoldást (nem szeretném megérni azt a kort, amikor mindenki otthon tart egy disznót, hogy baj esetén a szívét egy disznószívre cserélje). Valószínûbbnek, de mindenképpen emberibbnek tartom a mûszív felhasználását. Ma is élnek már emberek mûszívekkel, melyet nem a beteg szív helyére ültetnek be, hanem a beteg szívû ember érrendszeréhez csatlakoztatnak egy pótszívet, egy kisegítő szívet.

Ezen a ponton lépünk át a jövőbe, a jövő évezredbe. A jövő század a számítógép, a miniatürizált technika és az új energiaforrások megjelenésének százada. Lézerrel kifúrni az elzáródott koszorúseret, lézerrel miniatûr csatornákat fúrni a szívizomzatba, speciális újszerû szívkatéterekkel felfúrni az elzáródott ereket, kicsiny, kívülről irányítható milliméteres kamerákkal végigpásztázni az erek belső felszínét ma már nem utópia, hanem valóság. A szívkoszorúsér by-pass mûtéteinek egy részét fölöslegessé tették a speciális katéteres koszorúsér-tágítások. A koszorúsér-tágítás után a szövődmények elhárítására finom belső érhálót helyezhetünk be, a milliméter átmérőjû erekbe. A magzati élet során az anyaméhben felfedezett magzati szívfejlődési rendellenességet a terhesség hetedik-nyolcadik hónapjában egyesek már ma is megoperálják. Az anyaméhből, ugyanúgy, mint a császármetszésnél - a magzatot előemelik, a magzatvizet félreteszik, a baba mellkasát felvágják (nem kell szív-tüdő pumpa, mert a köldökzsinóron keresztül biztosított a magzati vérkeringé) a szívmûtét elvégzése után a magzatot visszahelyzik az anyaméhbe. Megszülethet a gyermek természetes úton, egészséges szívvel, a mellkasát elcsúfító mûtéti heg nélkül. Sőt ezer kilométer távolságból, manipulátor segítségével, ma már mûtéteket, így szívmûtétet is lehet végezni.

Valószínû, hogy mai ismereteinkkel még elképzelni sem tudjuk azokat a technikai, mûtéti megoldásokat, mellyel szívünk betegségeit gyógyítani leszünk képesek. Az első szívmûtét a százéves múltból is magában hordozza a jövőre vonatkozó igazságot. Soha ne mondjuk azt, hogy elképzelhetetlen, de mindig tegyük fel a kérdést, érdemes-e?